Török írónő: Törökország jövője a múltba vész

Elif Safak díjnyertes török írónő, aki emellett politikai kommentárokat is ír, valamint rendszeresen beszél nyilvános eseményeken. A The New York Times, amerikai napilap a héten jelentette meg egyik írását..

Bárki, aki járt már a török főváros, Ankara központjában, láthatott egy bronz emlékművet, amely egy könyvet olvasó lányt ábrázol. Metin Yurdanur, török művész alkotását a többség „emberjogi emlékmű” néven ismeri. A nő ugyanis az emberi jogok általános nyilatkozatát olvassa.

Én még főiskolás voltam, amikor 1990-ben felállították. Órákig ücsörögtünk a tövében a többiekkel: cigiztünk, ittunk, rockzenét hallgattunk. Közben pedig ostáblával játszottunk, melyet a közeli bárból, vagy teaházból hoztunk ki. Két világ találkozása volt ez: Kelet és Nyugat, tradíció és modernitás, vallás és szekularizáció. Egy kívülállónak ez talán furcsa lehet, de nekünk törököknek nem. A törökségnek bizonyos szempontból ez a lényege: összezavarodva lenni az identitás kérdésében.

Az elmúlt időszakban az emlékmű politikai jelentőségre tett szert. Minden egyes alkalommal, amikor a kormány fokozta az elnyomást Törökország kurd többségű területein, megtagadva a kurdok számára a jogegyenlőséget, például az oktatáshoz és anyanyelvhasználathoz való jogot, kurd aktivisták az emlékműnél tartottak sajtótájékoztatót. A példát aztán más csoportok is követték: szekularisták, feministák, különböző kisebb vallási közösségek képviselői, szexuális kisebbségek, és mindenki, aki úgy érezte: a rezsim elnyomja, elhallgattatja.

Az elmúlt egy év során pedig mégnagyobb lett a sürgés-forgás az emlékmű körül. A tavaly júliusi puccskísérlet után – melynek során 240 ember halt meg, és az egész nemzet traumát szenvedett – Recep Tayyip Erdogan elnök szükségállapotot hirdetett ugyanis.

Néhány napig nemzeti konszenzus állt fenn abban a kérdésben, hogy a puccs elítélendő. A jobboldal és baloldal is egyesült. Ám a harmonikus együttélés nem tartott soká. Az elnök AKP rövidítésen is ismert Igazság és Fejlődés Pártja hatalmas tisztogatásba kezdett. A múlt nyár óta 150 ezer embert bocsájtottak el állásából, és 50 ezret vettek őrizetbe.

A tisztogatás különösen durván érintette az írókat, újságírókat, és értelmiségieket. Közel 150 médiumot zárattak be, majdnem ugyanennyi újságírót börtönöztek be, többeket feketelistára tettek, sőt még a Wikipédiát is blokkolták.

Olyan tudósokat rúgtak ki, vádoltak meg, bélyegeztek meg, akiknek egyetlen bűnük egy békepetíció aláírása volt. Miután nyilvánosan lejáratták őket, ezek az emberek már nem találhattak másik munkát Törökországban. Kettő közülük (Mehmet Fatih Tras és Mustafa Sadik Akdag) öngyilkosságot követtek el.

Egy jogállamban mindenkit megillet az ártatlanság vélelme: mindenki ártatlan, amíg el nem ítélték. Törökországban jelenleg ennek az ellentettje érvényesül: rengeteg embert vádolnak meg minden alap nélkül mindenfélével, az ideológiai spektrum összes szegletéből, és nekik kell ártatlanságukat bizonyítaniuk. Így volt ez az ikonikus ellenzéki lap, a Cumhurriyet esetében is, melynek szerkesztőit azzal vádolták meg, hogy puccsisták és összeesküvők (ezt a vádat senki sem veszi komolyan). Hét dolgozót már szabadlábra helyeztek, de négy még mindig börtönben van, köztük olyan legendás újságírók, mint Ahmet Sik, és Kadri Grusel.

Azon százak közül, akik demonstrációkat, és ülősztrájkokat szerveztek az emlékműnél két személy hatalmas figyelmet kapott országszerte. Amikor Nüriye Gülmen egyetemi irodalomprofesszort, és Semih Ozakcsa általános iskolai tanárt törvénytelen módon elbocsájtották az állásukból, a két tanár éhségsztrájkba kezdett: sós vízen és cukorinfúzión éltek. Támogatóik száma egyre nőtt Törökországban és külföldön is. Májusban aztán a kormány feloszlatta az érdekükben szervezett ülősztrájkot, bebörtönözte a tüntetőket és a két tanárt is. A helyszínül szolgáló emlékművet pedig kordonok mögé szorította.

Amikor újabb kampány indult az éhségsztrájkolók érdekében, melynek során dalokat és himnuszokat énekeltek a tiltakozók, az ankarai kormányzat egyszerűen betiltotta az ilyen tevékenységet sötétedés után.

A törökországi politikai események megmutatták a világnak, hogy a demokrácia mennyire törékeny. Fékek és ellensúlyok finom ökoszisztémája, melynek a túléléshez szabad médiára és öntudatos civilszférára is szüksége van. Az Erdogan elnök vezette AKP-s elit azt képzeli, hogy ha a szavazóurnáknál megszerezték a többséget, az legitimitást és erőt ad nekik arra, hogy bármit megtehessenek, amit csak akarnak. De ez nincs így. A választások csupán egyetlen komponensét képezik ugyanis a működő demokráciának. A demokráciához pedig szükséges a jogállamiság, a szabad sajtó, az akadémiai szabadság, a hatalmi ágak szétválasztása, és még sok minden más. Mindezek a tényezők Törökországban ma hiányoznak.

A nacionalizmus, az iszlamizmus, a szexizmus, és a tekintélyelvűség mind-mind egyre erősödnek Törökországban. A Gazdasági Világfórum (World Economic Forum) számai szerint Törökország 144 országból csupán 144. a nemek közti egyenlőség tekintetében. Nő a szexuális zaklatások száma is. Nemrégiben az AKP megpróbált elfogadtatni egy olyan törvényt, ami büntetlenséget biztosított volna a nemi erőszak bűntettét elkövetőknek, amennyiben összeházasodnak áldozatukkal. A heves tiltakozás miatt azonban visszavonták.

A progresszív Törökország azt érzi, hogy életformája támadás alatt áll, a szekularizmust pedig folyamatosan és szisztematikusan rombolják. Közel egymillió diák kezdi meg idén tanulmányait, az úgynevezett „imam-hatip” iskolákban. Ez a szám 2002-ben csupán 63 ezer volt. (Az „imam-hatip” iskolák olyan középiskolák Törökországban, melyekben imámokat, azaz muszlim vallási vezetőket képzenek, valamint általános vallásos oktatást is nyújtanak.)

Törökország egyre vallásosabb, egyre paranoiásabb, és egyre befeléfordulóbb lesz. Egy olyan ország lettünk, ahol lehetséges, hogy tanárokat börtönözzenek be, minden ok nélkül, dalokat tiltanak be, és értelmiségieket vádolnak meg mindenfélével. Senki sem érezheti magát biztonságban, és senki sem tudja, hogy mit hoz majd a jövő: vajon jobb lesz ennél valaha, és, ha igen, akkor hogyan? A viharos török demokrácia veszte azt mutatja, hogy a történelem nem minden esetben előrefelé halad. Néha a múltba vész a jövő.

Forrás: The New York Times-NYT