Van-e még független sajtó Törökországban?

„Elvégre is nincs mit vesztenünk” – ezzel a keserű mondattal foglalta össze a kormánykritikus média helyzetét egy hónappal a török választások előtt egy veterán újságíró Brüsszelben. Uniós bürokraták, civilek, és török újságírók beszélgettek a törökországi média aggasztó helyzetéről az Európai Parlamentben a Nemzetközi Sajtószabadság napja alkalmából. Tudósításunk Brüsszelből.

Újságírói körökben bevett közhely, hogy a szabad sajtó és véleménynyilvánítás, a független újságírás egyre több helyütt kerül veszélybe napjainkban. Az újságírók világszerte egyre többször szembesülnek állami cenzúrával, a munkájuk rendszerszintű ellehetetlenítésével, fenyegetésekkel, sőt, gyanús körülmények között történt merényletekkel is.

Hogy a probléma mennyire is valós és közeli, még túlságosan messze sem kell utaznunk,gondoljunk csak a Szlovákiában idén februárban a menyasszonyával együtt brutálisan meggyilkolt oknyomozó újságíró, Ján Kuciak esetére, vagy a máltai korrupciós ügyeket feltáró Daphne Caruana Galiziára, akit egy, az autójába rejtett pokolgéppel robbantottak feltavaly decemberben. Ahogyan szemléletes példa a jekatyerinburgi Makszim Borogyin oknyomozó újságíró esete is, aki egy nagyobb munkája közepette „esett ki” az ablakból és lett a hatóságok állítása szerint „öngyilkos”.

A szabad sajtó elhallgattatásának legszemléletesebb példáját azonban nem Szlovákiában, Máltában, de még csak nem is Oroszországban kell keresni. A térségben ugyanis a legkomolyabban a Recep Tayyip Erdoğan elnöksége alatt egyre inkább elszigetelődő és diktatórikus hajlamokat mutató Törökország nyomja el a független médiát. Különösen nagy problémát jelent ez egy olyan ország esetében, ami már több évtizede vár az Európai Unióhoz való csatlakozására, az ellenzéki hangok elfojtása azonban bizonyára nem kedvez a tagfelvételi folyamatnak – már ha egyáltalán fontos még Ankarának az uniós csatlakozás.

Az Európai Parlament május 3-ra, a Nemzetközi sajtószabadság napjára kétnapos konferenciát szervezett Brüsszelben, melynek fő témája éppen a törökországi sajtószabadság helyzete volt. Brüsszelből tudósítunk.

Teljes kontroll

A török média helyzete nem volt mindig ilyen nyomasztó. Erdoğan 2002-es hatalomra kerülésekor még nem törekedett az ellenvélemények elnyomására, az ezredforduló utáni évtizedben viszonylagos pluralitás és szabadság jellemezte a török újságírást. Ezt is mutatja, hogy a Riporterek Határok Nélkül évente kiadott sajtószabadság-indexében az ország rendre a körülbelül 170 tagból a közel sem kielégítő, de biztató századik helyezés körül ingadozott, most a 180 vizsgált országból a 157. helyen áll – összehasonlításképp hazánk a 2000-es évek közepén a tizedik-huszadik hely körül mozgott, a 2018-as adatok szerint pedig a 73.

Ez az ígéretes folyamat egészen Erdoğan újraválasztásáig, 2007-ig tartott. Az óriási fölénnyel miniszterelnökké választott Erdoğan egyre inkább kezdte magához szorítani a médiát, ehhez pedig a két legjobb eszköze a médiacsoportokra kirótt büntetések és a közbeszerzések voltak. A vele ellenséges médiumok így sokszor komoly pénzbüntetéseket kaptak, pénzügyi forrásaik kimerülésekor pedig közpénzből, kormányközeli személyiségek vásárolták fel a médiaholdingokat. 

Az ország legolvasottabb lapját, a Hürriyetet, valamint a CNN Türk hírtelevíziót is magába foglaló Doğan médiacsoportot ilyen módon 2014-re szerezték meg kormányközeli üzletemberek, beolvasztva azt a már korábban kormánypárti Demirören-csoportba.

A média fölötti totális kontroll azonban nem ekkor, hanem a 2016-os puccskísérlet után valósult meg igazán. Miután ugyanis az elnök a sikertelen puccsot eszközként használva – azóta is tartó – rendkívüli állapotot hirdetett az országban, tömegével záratták be a nem kormánybarát szerkesztőségeket, és „gülenizmus” vagy „terrorista propaganda” vádjával rengeteg újságírót citáltak bíróság elé vagy börtönöztek be.

A folyamat azóta is tart, lényegében nincs olyan hét, hogy ne olvashatnánk arról, éppen kiket tartóztattak le „gülenizmus” miatt, nemrég pedig az Erdoğan-ellenes szerkesztőségek között talán utolsóként állva maradt Cumhuriyet tizennégy újságírójára kért börtönt az ügyészség – többükre 7-8 éves büntetés is várhat.

Az ügyészség akkor vádként azt rótta fel, hogy „2013-tól a gülenista mozgalom vette át az irányítást a lap felett”, mely így eltért eredeti szellemiségétől, és „olyan híreket és kommentárokat közölt, amelyek messze túlmutattak a sajtószabadság biztosította éles bírálaton, és így támadták a köztársaság kormányát és Recep Tayyip Erdoğan államfőt is”. Nem nehéz ezt úgy értelmezni, hogy itt valójában maga a kritikus újságírás ténye a vádpont, a nehezen megfogható „gülenizmus” pedig a szósz, mellyel csak magát a vádat próbálják fogyaszthatóvá tenni.

Aggódnak, de nem sokat tesznek

Tehát jól látszik, Erdoğan országában a média helyzete olyan válságos, hogy az Európai Parlament részéről teljesen méltányolható és örömteli döntés, hogy a szabad sajtó napján a török újságírás témakörét tűzték zászlajukra a konferenciával. A meghívott vendégek listájában sem találunk kivetnivalót: Antonio Tajani EP-elnökön és számos uniós bürokratán felül több török újságíró, egyetemi professzor és jogász is képviseltette magát, ahogyan a hallgatóság soraiban – nem kis bátorságot mutatva – is sokan érkeztek a török médiától.

Azonban az egész esemény az elejétől fogva sántított. Nem hallhattunk ugyanis ellenvéleményeket, nem szólaltak fel és nem utaztak Brüsszelbe a török kormánypárti újságírók, így akármilyen színvonalas is volt az előadók listája,

olyan érzésünk lehetett: egy rakás bátor, ellenzéki török jogász, professzor és újságíró egymásra licitálva próbálja győzködni az uniós bürokratákat, hogy konferenciák szervezésén és a látványos aggódáson kívül most már tényleg tenni kéne valamit.

Magyarán: a sajtószabadság mellett felszólalásaikban hitet tevő bürokraták és a meghívott török vendégek egymásnak mantrázták, hogy milyen fontos is a média pluralitása a demokráciákban, és ehhez képest Törökország helyzete ebben a tekintetben mennyire válságos. Ugyanakkor – nem elvitatva, hogy az Európai Unió igenis elkötelezett a szabad török újságírás támogatása iránt – az uniós döntéshozók, politikusok részéről nem született semmilyen javaslat. Csupán abban lehettünk biztosak: a két fél nagyon egyetért abban, hogy cselekedni kell, de mintha maguk sem tudták volna, hogy mit és hogyan.

Még a résztvevőknek kiosztott tájékoztató prospektus is erről tanúskodik: a szöveg röviden, és érthetően elemzi a török médiában tapasztalható folyamatokat, de mikor a „Mit tesz az Európai Unió?” bekezdéshez érünk, olyan semmitmondó közhelyekkel találkozunk, mint:

  • 2018. márciusában Várnában az Európai Tanács elnöke, Donald Tusk kijelentette, hogy „aggódunk annak a módja miatt, ahogyan néhány esetben az alapvető szabadságokat és a joguralmat aláássák Törökországban”
  • az unió 2016-os Törökország-jelentése leszögezte, hogy a média és az internet szabadságára nézve Törökország még a csatlakozás korai szakaszában jár.
  • az Európai Parlament 2018. februárjában aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a puccskísérlet és a rendkívüli állapot óta 160 sajtóorgánumot zárattak be.

Törökország az ellenkező irányba meg

De térjünk is vissza magára a konferenciára. A megnyitón Antonio Tajani, az Európai Parlament néppárti elnöke mondott beszédet. Kevéssé ismert tény, de az olasz politikus sokáig maga is újságíróként dolgozott, így számára kivételes relevanciával bírt az esemény. Kifejtette: a sajtó szabadságát nemcsak Törökországban, de az Európai Unión belül is meg kell erősíteni, főleg a Máltán és Szlovákiában történt gyilkosságok után. „Nemcsak a gyilkosok személyéről kell megbizonyosodnunk, ismernünk kell az apjukat és az anyjukat is. Mi vitte rá őket arra, hogy ilyet cselekedjenek?” – tette fel a kérdést Tajani. 

Megemlékezett arról, hogy az elmúlt tizenöt évben 1035 újságírót gyilkoltak meg, a cenzúra és a sajtó fenyegetése aláássák annak szabadságát.

„A saját házunk táján próbáltuk megvédeni a médiát... de itt az idő, hogy annak is utánanézzünk, mi történik a tagjelölt országokban, akik az európai család tagjai akarnak lenni” – szögezte le.

Törökország helyzetére kitérve elmondta, csak a tavalyi évben 55 újság tűnt el, az Amnesty International adataira hivatkozva pedig kifejtette, a 2016-os puccs óta 180 újságot, magazint, vagy blogot zárattak be. „Törökország az európai család tagja akar lenni, de ennek az ellenkezőjét teszi” – mondta, egyúttal kifejezte reményét, hogy pozitív üzenetekkel rávehetik a török hatóságokat, hogy vessenek véget ennek a folyamatnak.

A cikk folytatása itt olvasható: mandiner.hu