Erdogan most már megkerülhetetlen

Bár a törökországi választások tétje elsősorban belpolitikai jellegű volt – sokak szerint egyenesen a demokrácia jövője –, érdemes odafigyelni az ország külpolitikai orientációjára is a választások után. Mivel a Törökországot immáron 15 éve (előbb miniszterelnökként, majd államfőként) vezető Recep Tayyip Erdogan államfő sikerrel biztosította be jövőjét, a legtöbb területen érdemi változásokra nem kell számítani, rövid távon inkább csak némi enyhülésre.

A mostani és a korábbi választások előtt is az volt a jellemző, hogy Recep Tayyip Erdogan nagyon is tudatosan használta a külpolitikát támogatottsága megerősítésére. Katonai műveletek Irakban és Szíriában, szájkarate az Európai Unióval, a törökországi kurd terrorszervezet, a PKK elleni harc felújítása mind belefért a politikai mozgósítás eszköztárába. Ennek megfelelően inkább azt várhatjuk a nyár folyamán, hogy az Észak-Irakban felerősödött török bombázások és harci cselekmények most ismét takaréklángra kerülnek.

Regionális nagyhatalom ottomán alapokon?

A török külpolitika egyik legmeghatározóbb változása Ankara aktivitásának megélénkülése volt a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában. Mivel a Közel-Keletet általában az Egyesült Államok aktivitásán keresztül szemléljük nyugaton, az átlagembernek a szíriai konfliktusig fel sem tűnhetett igazán, hogy más szereplők is aktívak lehetnek.

Irán mellett Törökország is azok közé a szereplők közé tartozik, amelyek gazdasági és politikai érdekeik mentén, bátran vállalva a kockázatot is, látványos előrelépéseket tettek. Dicséretére legyen mondva, Ankara ezt mindig békés, „puha” eszközökkel, diplomáciával, segélyekkel érte el – Szíria és Irak kivételével. Kevesen tudják, hogy Törökországnak jelentős katonai bázisa van Szomáliában, ami kulcsszerepet játszik a szomáliai hadsereg kiképzésében. Katarban nemrég szintén létrejött egy katonai támaszpont, igaz, csak néhány száz fővel. Bár két ilyen katonai „lábnyom” nem tűnik soknak, csak szét kell nézni a környéken, hogy kinek van még hasonló: kizárólag az Egyesült Államoknak.

Török szempontból persze a fő hangsúly a két szomszédos országon, Szírián és Irakon van. A PKK kiterjesztett jelenlétének tekintett szíriai kurdok jelentik a fő ellenséget, mivel gyakorlatilag teljes függetlenséget élvezve egy, az iraki kurdokéhoz hasonló félszuverén államot hoztak létre. Van egy óriási különbség azonban a szíriai és az iraki kurdok között: az előbbiek maguk sem szeretik a progresszív, baloldali PKK-t. Ankara szemében ezért sokkal fenyegetőbb jelenség a most már saját olajkutakkal rendelkező, az USA támogatását is élvező szíriai kurdok.

Ez magyarázza, hogy a török hadsereg miért Szíriában foglalt el területeket és nem Irakban.

A szíriai invázió az erdogani külpolitika újdonsága volt, a megelőző évtizedekben ilyen nem fordult elő, Ciprus kivételével, de ott törököket kellett megvédeni.

A török vezetés joggal tart attól, hogy egy szíriai kurd „kváziállam” a hátországa lehet a saját terroristáinak. Ha valamire számítani lehet a jövőben, az a szíriai beavatkozás folytatása, aminek azért van egy másik nagy politikai hozadéka is.

Innentől kezdve nem lesz diplomáciai megoldása a szíriai polgárháborúnak Törökország nélkül. És pont ez az, amit Erdogan szeret: egyenrangú partner lenni Moszkva és Washington mellett. A két nagyhatalom kénytelen lesz megkérdezni Ankarát is a folyamat végén, sőt ha sikert akarnak, akkor már az egyeztetésekbe is be kell majd vonniuk a török államfőt.

Barátokból ellenségek

A NATO kapcsán Törökországról mindig úgy beszéltünk mint a szövetség második legerőseb hadseregével rendelkező tagjáról. Ma inkább már azt kérdezzük: hogyan lehet még a NATO tagja Törökország?

Megint csak a szíriai konfliktus volt az, ami szembeállította a török és a nyugati érdekeket egymással. Az USA és nyugati szövetségesei Bassár el-Aszad távozását és rezsimje bukását akarták. Ez kezdetben Ankarának is tetszett, ám mindenki másik helyi partneren keresztül képzelte el a váltást. Amikor pedig a szíriai kurdok lettek az USA fő partnerei az Iszlám Állam elleni harcban, az végképp megrontotta a kapcsolatokat.

Ha valahol jelentősége van a török demokrácia romlásának is, az épp ez a reláció. Az Európai Unió egyre inkább aggódva figyelte a helyi eseményeket, a jogállamiság és a sajtószabadság korlátozását. Amíg Washingtonnal elsősorban Szíria miatt romlottak meg a török kapcsolatok, addig Brüsszellel (és számos európai országgal) a demokrácia helyzete miatt.

Az évtizedek óta húzódó EU csatlakozási folyamat gyakorlatilag halott, a migránsválság során Európára eresztett egymillió menekült és gazdasági migráns pedig megkérdőjelezte a török szándékok valódiságát.

A választásokat követően ezek a konfliktusok fennmaradnak, sőt, talán ki is fognak éleződni. Az USA egyelőre nem tett le arról, hogy a szíriai kurdokat támogassa, ami a kétoldalú kapcsolatok romlásához vezet. Ez pedig a NATO-ban fog egyre több problémát okozni, amely bár igyekszik diplomatikusan kezelni a belső viszályokat, ez nem mindig sikerül. Érdekes módon nincs is olyan passzus az alapító okiratban, amelynek alapján ki lehetne zárni egy tagországot, azt pedig nehéz elképzelni, hogy Ankara kezdeményezi a kilépését.

Ellenségből barátok

A török külpolitika leglátványosabb fordulata az Oroszországgal való kapcsolatok erősítése volt. Ez valahol a fentiek után törvényszerű is, hiszen nagyhatalmi támogatókra minden regionális hatalomnak szüksége van. Az orosz-török közeledés talán a legbiztosabb jóslat a közeljövőre nézve. Olyan sok területen esnek egybe az érdekek, hogy a történelmi ellentéteket is félre fogják rakni a felek. A leglátványosabb együttállás megint csak Szíriában van, Ankara abban reménykedhet, hogy Moszkva nem fogja támogatni a szíriai kurdokat – főleg, ha azok az USA oldalán vannak.

Gazdaságilag még fontosabb a török-orosz energetikai együttműködés, a Török Áramlat 2 vezetéket most húzzák át a Fekete-tengeren. Ha elkészül, az oroszok egyszerre tudják megkerülni Ukrajnát Németország és Törökország felé. Ez a projekt egyben megnyitja az utat ahhoz, hogy Magyarország és a balkáni országok révén ezen az úton is Európába érjen a gáz. Az Oroszország elleni EU-s szankciókból is sokat profitálnak a törökök, épp a mezőgazdasági áruk forgalmát sikerült növelni.

Az orosz kapcsolat persze épp a már emlegetett NATO-tagság miatt aggasztó. Hogyan lehet, hogy Ankara egyszerre vásárlója a szupermodern amerikai F-35-ös vadászbombázóknak és annak az orosz légvédelmi rakétarendszernek, amelyet ennek lelövésére (is) fejlesztettek ki? Valószínűleg sehogy – az amerikai törvényhozók most próbálják megvétózni az amerikai gépek eladását. Nehéz ennél furcsább fordulatokat elképzelni, de ezen a téren Erdogan új elnöksége alatt majd inkább az egyensúlyozás folyik azért, hogy Ankara mindenből a legtöbbet és a legjobbat tarthassa meg.

Írta: 24.hu

Fotó: Mustafa Kirazli/Getty Images