A Nyugat dilemmája, mit kezdjen a kettős játékot űző Erdogannal

Bár Tayyip Erdogan megnyerte a török elnökválasztást, az ellenzék megmutatta, hogy akár az államfő is legyőzhető.

Megmentő, modern kori szultán vagy tébolyult zsarnok – általában ennyire végletesen ítélik meg Törökországban Tayyip Erdogan elnököt. A legnépszerűbb és egyben a leginkább megosztó török vezető az eddigi 16 évi regnálása alatt a legnehezebb választási győzelmét aratta, és nem is fukarkodott a nagy szavakkal. Ankarában az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) székházának az erkélyéről a demokráciát kiáltotta ki győztesnek, és Törökországot példaként állította a világ elé. „Üzenetet kaptunk a szavazófülkékből, és a nép ránk bízta az elnöki és a végrehajtó hatalmat” – harsogta.

Kissé gyanúsan, a biztos győzelem tudatában, még az előtt állt ki hívei elé, hogy a választási bizottság bejelentette: a hivatalban lévő elnök nyerte az elnökválasztást.

Persze követői nem is fogadtak volna el más eredményt. A konzervatív, vallásos és főként vidéki, a korábbi világi kormányok által elhanyagolt szavazók számára Erdogan az egyetlen választás. Nekik az életszínvonal emelkedése, az oktatás és az egészségügy javulása, az infrastruktúra fejlődése elegendő a megingathatatlan lojalitáshoz. Ők úgy vélik, a gazdaság, valamint a terrorizmusellenes harc – amin a szeparatista kurdok elleni fegyveres küzdelmet is érti a hatalom – jó kezekben lesz Erdogannál.

De a 81 milliós ország fele sem áll a 64 éves elnök mögött. A rendkívül magas, 87 százalékos részvétellel megtartott választáson ugyanis Erdogan 53 százalékot szerzett. Bírálói és ellenfelei aggódnak a demokrácia lebontása miatt, nem hagyják szó nélkül újságírók tucatjainak a bebörtönzését, és nem tűrik el, hogy a 2016-os puccskísérlet utáni üldözésben 170 ezren vesztették el az állásukat, közülük 50 ezret le is tartóztattak. Erdogan ellenfelei számára további aggodalmat jelent, hogy a mostani parlamenti és államfőválasztás új korszakot nyit a török köztársaság életében: bevezetik az elnöki végrehajtó rendszert. A tavaly népszavazáson elfogadott új alkotmány értelmében az elnök szinte korlátlan hatalomhoz jut. Megszűnik a kormányfői poszt, Erdogan maga nevezheti ki az alelnökeit, a kabinet tagjait, a legfontosabb bírákat.

Az ellenzéknek azonban nem kell szégyenkeznie. Hívei azt remélték ugyan, hogy legalább második fordulóra kényszeríthetik Erdogant, és ettől nem voltak túl messze.

A legnagyobb ellenzéki erő, a balközép Republikánus Néppárt (CHP) Muharrem Ince személyében hiteles és karizmatikus elnökjelöltet talált, aki vibráló kampánnyal 31 százalékot szerzett. Ha az anyafarkasként emlegetett, nacionalista Meral Aksener a várakozásoknak megfelelően jobban szerepel, talán Erdogan nem kapott volna abszolút többséget az első fordulóban.

A szétforgácsolt ellenzék egyesítette erőit a parlamenti választásra, a CHP két kisebb párttal közösen indult. Tagjainak az üldözése és vezetőjének a bebörtönzése ellenére a kurdbarát Népi Demokratikus Párt (HDP) is hozta a kötelezőt, és elérte a parlamentbe jutás 10 százalékos küszöbét. Így Erdogan hatalmon lévő AKP-ja nem tudott abszolút többséget szerezni, csak szélsőjobboldali szövetségesével, az egyébként alig kampányoló Nacionalista Mozgalom Párttal (MHP) együtt érte el. A 600 fős parlamentben 343 helyet szereztek, ebből 293 mandátum jutott az AKP-nak. Az Erdogan-éra másfél évtizede alatt az ellenzék most először mert álmodni – és nem alaptalanul.

Az elnökválasztáson másodikként befutott Ince elismerte a vereségét, de igazságtalannak nevezte a választást. Egyúttal az egyszemélyi önkényuralom veszélyére figyelmeztetett, és fogadkozott, hogy folytatja a demokratikus harcot. Az ellenzék szereplését még értékesebbé teszi, hogy korántsem voltak egyenlőek az esélyek, mintha Erdogan semmit sem bízott volna a véletlenre. Túl azon, hogy bizonyos körzetekben csalásokról érkeztek hírek, a választási törvény módosításai igencsak vitathatók.

Törölték például azt az előírást, hogy minden szavazólapot hivatalosan lepecsételjenek, sokak szerint például ez a trükk – vagyis az urnák esetleges feltöltése hamis szavazólapokkal – tette lehetővé az alkotmánymódosítás elfogadásához szükséges vékonyka többség elérését a 2017-es referendumon. Továbbá az urnákat felügyelő választási bizottsági tagokat a helyi önkormányzati tisztviselők közül választották, míg korábban a pártok küldték a jelölteket. S ha ez még nem lenne elég, főleg kurdok lakta falvakból kormánybarát településekbe költöztettek szavazóköröket.

Lejtett a pálya a hatalom javára amiatt is, hogy a sorozatos felvásárlások és megszüntetések után a sajtó 90 százaléka kormánypártivá vált, és nem adott teret az ellenzéknek. Az utolsó, még valamennyire független Dogan médiabirodalmat a választás előtt vette meg Erdogan egyik potentátja. Az állami televíziós csatornákon a kampányban 68 óra jutott a hatalmon lévő szövetségnek, 8 órát kapott Ince és az általa vezetett párt, és mindössze 45 perccel gazdálkodhatott a további három nagyobb politikai erő. Az utcákon Erdogan hatalmas plakátjai mellett szinte eltörpültek az ellenzéki jelöltek képei, a puccskísérlet óta még mindig érvényben lévő szükségállapot miatt pedig jelentősen korlátozták a tiltakozó megmozdulásokat.

Akárhogy is, Erdogan a legnagyobb hatalommal bíró török vezető a köztársaság alapítója, Kemal Atatürk óta. Mivel az új alaptörvény még egy elnöki terminust engedélyez számára, a 2023-ban – a modern világi török állam megalakításának centenáriumán – tartandó elnökválasztáson is indulhat, vagyis a hatalmát legalább 2028-ig kiterjesztheti. De a mostani kemény küzdelem jelezte, hogy pártja és politikai hátországa elfáradt, Ince és Aksener személyében pedig új karizmatikus arcok jelentek meg az ellenzéki táborban, amely hatalomra jutása esetén a prezidenciális rendszer eltörlését helyezte kilátásba. Ám hogy mindez mire lesz elég, attól is függ, hogy a korrupció és az urambátyámrendszer végleg aláássa-e Erdogan népszerűségét, és a politikája mennyire lesz sikeres. Pörgethető-e tovább a konjunktúra a túlhevülés veszélye nélkül – az elnök álma, hogy Törökország a tíz legnagyobb gazdasági hatalom közé kerüljön –, csökken-e a 12 százalékos infláció, visszanyeri-e az erejét a líra, amely az idén elvesztette értékének csaknem az ötödét? És egyáltalán, elkerüli-e Törökország a pénzügyi válságot, amely az üzleti és a magánszektor eladósodása miatt fenyeget?

Erdogan megítélése nemcsak Törökországban ellentmondásos, hanem szövetségesei szemében is. Néhány nappal a választás előtt a washingtoni kongresszus ellenkezése dacára a texasi Fort Worthben Törökország megkapta az első két F–35-ös, ötödik generációs vadászgépet, ami kétségtelen nemzeti presztízst jelent Ankara és persze Erdogan számára is. Törökország a világ legjobb harci gépének tartott F–35-ösből százdarabos flottát szeretne, amely komoly tűzerő lenne a Közel-Keleten és azon túl. Washington nem nézi azonban jó szemmel, hogy Ankara SZ–400-as orosz rakétavédelmi rendszert is vásárolna, Iránnal barátkozik, Szíriában pedig aláássa az amerikai érdekeket. De az USA számára Törökország rendkívül fontos stratégiai partner, részben a török Incirlik légi bázis amerikai használata, részben pedig amiatt, hogy alapvető bástya – vagy az volt – az orosz hegemóniával szemben a Fekete-tenger térségében, a Kaukázusban és a Balkánon.

Az európai kormányok keze is meg van kötve, hiszen egy világi, demokratikus és Nyugat-barát Törökország rendkívüli értékkel bírna az EU számára. De míg Brüsszelnek és egyes tagországoknak egyre jobban meggyűlik a bajuk Ankarával az emberi jogok megsértése, a menekülthullám megállítása miatt az EU-nak szüksége van Törökország együttműködésére. Az Atlanti-óceán mindkét partján egyre többen érzik azonban úgy, ha Törökország nem változtat oroszbarát külpolitikáján, akkor mind kevésbé tekinthető partnernek, és egyre inkább jelent fenyegetést.

Írta: Keresztes Imre / hvg.hu