A szultán és országa – mire jutott Törökország Erdoğan alatt?

Ankarában az a kérdés, lesz-e holnap kenyér. Erdoğan 15 éves országlása válságba sodorta a török gazdaságot és társadalmat. A Nyugatnak azonban, ha tetszik, ha nem, együtt kell működnie a diktátorral, aki menekültek millióit szabadíthatja rá Európára. Magyarország is együttműködik, de egészen más okból.

A török főváros több péksége napok óta nem süt kenyeret. Költségeik drasztikusan emelkednek, a liszt két év alatt a duplájára drágult, egyre többet kell fizetniük az áramért, így már nem tudnak gazdálkodni – csakhogy a kereskedelmi minisztérium nem járul hozzá az áremeléshez. A negyedkilós cipó hatósági ára 1,25 líra (kb. 58 Ft), de feketén jóval drágábban adják. Akinek futja rá, az így is megveszi. Nem tudni, holnap mire lesz elég az egyre romló pénz. A kórházak sem képesek lépést tartani a hirtelen megugró kiadásokkal, kénytelenek műtéteket elhalasztani. Így fest a hétköznapokban az elszabaduló infláció, amely szeptemberben – éves szintre vetítve – meghaladta a 24,5 százalékot. A török valuta most, októberben fele annyi dollárt ér, mint az év elején. 

Válság és paranoia

Az elnök szerint „nincs gazdasági válság, csak manipulatív lépések”. Erdoğan erről budapesti látogatása előestéjén beszélt pártja, az AKP híveinek. A gazdaság megroppanásáért az amerikai kereskedelmi szankciókat okolják. A legvérmesebbek korábban amerikai termékeken „álltak bosszút”, üdítőitalt öntöttek ki, okostelefont vertek szét kalapáccsal, egydolláros bankjegyekbe fújták az orrukat. Az elnök pedig a rendőröket veti be, akik meglepetésszerűen ellátogatnak a boltokba, és megnézik, nem túl drágák-e a termékek, majd „finoman” figyelmeztetik az üzletvezetőt vagy a tulajdonost a drágaságra. Pedig a kritikus helyzetről jórészt az elhibázott ankarai gazdaságpolitika tehet. Kifulladt a hitelekből, állami óriásberuházásokkal élénkített konjunktúra. Tetézte a bajt, hogy az infláció meglódulása után sokáig nem emelték az alapkamatot. Erdoğan nem akarta, a jegybank pedig nem független intézmény, hanem az elnök egyszemélyi akaratának végrehajtója – ahogy mostanra a teljes államapparátus. A gazdasági válság rövid fáziskéséssel követi a demokratikus intézményrendszer lenullázását. Erdoğan a 2016-os puccskísérlet után példátlan leszámolásba kezdett vélt és valós ellenfeleivel. Már az elvetélt akció másnapján kész listákkal láttak hozzá a tisztogatáshoz a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, az oktatásban, a sajtóban – és mindenekelőtt a fegyveres testületeknél. Két év alatt 40 ezer katonát és 23 ezer rendőrt távolítottak el, és a lendület nem hagy alább. Kedden jelentették be, hogy a főügyészség elfogatóparancsot adott ki a hadsereg újabb 55 aktív és 19 volt tagja ellen. A vád a szokásos: együttműködés a betiltott Gülen-mozgalommal. A véget nem érő letartóztatások erősítik a gyanút, hogy az állítólagos puccs csupán ürügy az előre eltervezett megtorlásokra, az elnyomó rendszer létrehozására. 

A populista vezető prototípusa

Erdoğan másfél évtized leforgása alatt jóformán korlátlan hatalomra tett szert, ami csak a modern török államot alapító Kemal Atatürkéhez fogható. Soner Çağaptay Washingtonban élő politológus szerint az elnöki rendszert bevezető és saját képére formáló politikus a populista vezető prototípusa. Egész társadalmi csoportokat félemlít meg, miközben lojális bázist épít magának anyagi előnyök osztogatásával. Ezzel kettészakítja az országot, a törökök egyik fele rajong érte, a másik utálja. Az elnök szándéka, hogy a saját elvárásainak megfelelően átalakítsa a társadalmat, eszközként a szigorúan felügyelt állami erőforrásokat használja. A szélsőséges megosztottság tovább sodorja az országot a válság felé. Hajmeresztő fordulatok jellemzik a külkapcsolatokat. Most éppen az Egyesült Államok Erdoğan fő ellensége, de a tapasztalatok szerint ez gyorsan változhat. 2015-ben Moszkvával süllyedt mélypontra a viszony, miután a török hadsereg lelőtt egy szíriai bevetésen lévő orosz vadászgépet. Ám egy év sem telt el, a török elnök bocsánatot kért, majd látványosan összeborult Vlagyimir Putyinnal. Azóta már ott tart a barátság, hogy Ankara orosz S–400-as nagy hatótávolságú, föld-levegő rakétarendszert vásárol Moszkvától, ami érthetően aggasztja Törökország NATO-szövetségeseit (kivéve talán Magyarországot, amely éppen „erőteljes hadiipari együttműködésre” törekszik Ankarával). Tavaly ilyenkor a németekkel vívta a szavak háborúját az ankarai vezetés, a Merkel-kormányt – diplomáciában szokatlan bárdolatlansággal – a nácikhoz hasonlították. A múlt hónapban Berlinben már egész más hangot ütött meg Erdoğan, mosolyogva fogott kezet német politikusokkal, és azt mondta, maguk mögött kell hagyniuk a problémákat. Jelenleg kínai és katari támogatásra számít a török elnök, de az előzmények ismeretében nem lenne meglepő, ha egy nap hirtelen Donald Trumppal is megbékülne. A nyugat-európai kormányok inkább lenyelik a keserű pirulát, megtűrik az unió délkeleti határán kiépülő önkényuralmi rendszert, mert Erdoğannak van egy ütőkártyája. Ezt időnként úgy nevezik, „stabilitás”, máskor „geopolitikai helyzet”. Magyarán arról a 3 millió, zömében szíriai, iraki és afgán menekültről van szó, aki török táborokban várja a sorsát. Ha az elnök beváltja korábbi fenyegetését, és felmondja az EU-val kötött 2016-os megállapodást, azzal újabb migránshullámot szabadíthat Európára. Ezt pedig nagyon nem szeretnék a kontinensen. Fogcsikorgatva bár, de alkudoznak „a szultánnal”.

Írta: nepszava.hu

Fotó: AFP/ Turkish Presidency / Murat Cetin / ANADOLU AGENCY